Az egyik szemem sír….és a másik is.

Túl vagyunk az első óvodai (beszoktatós) héten. Számot lehet vetni, hogy anya, a gyerkőc vagy esetleg az óvó nénik bírták-e nehezebben a beszoktatás hetét? Mi így éltük meg, és ezeket tapasztaltuk:

Elöljáróban annyit, hogy ezek  kizárólag a mi tapasztalataink egy nehezebben beilleszkedő kisgyerekkel, rugalmas és mérhetetlenül kedves óvó nénikkel. Továbbá, mivel itthon vagyok a legkisebbel, ezért „van időnk” arra, hogy a maga kis tempójában eljusson addig, hogy stabilan ott marad, és még jól is érzi magát. Másoknál ez nyilván másképp működik!

Legyünk lazák!

Fontos az, hogy ne ragaszkodjunk semmihez, amit korábban elterveztünk, hogy majd hogyan fog menni a beszoktatás. De tényleg semmihez. Hiszen mindegyik gyerek, minden család egy külön sztori, és külön csomag. Van aki könnyebben veszi az akadályokat (mert nyitott a kisgyerek vagy mert járt bölcsibe, és nem okoz egy intézmény váltás problémát neki), és van olyan is, aki bizony megszenvedi a szülőktől való elválást. Egy óvodai beszoktatásnál szerintem nem lehet általánosítani, és egy kifejezett séma szerint végig csinálni, a beszoktatós „programpontokat” kipipálva abszolválni az első (pár) hetet. Korábban én is írtam néhány tippet (itt elérhető), hogy mik segíthetnek a beszoktatásnál, és bár készültünk rá tudatosan, mégsem úgy alakult, mint ahogyan vártuk volna. És ez így van jól.

Legyünk nagyon türelmesek! 

Nálunk kicsit lassabb folyamat a beszokás, hiszen nem járt bölcsődébe, az elmúlt 3 évet „szimbiózisban” töltöttük, így érthető, hogy ez most egy nagyon nagy változás neki. Hiszen képzeljük csak el, hogy felnőtt fejjel is ha egy új közösségbe, egy új munkahelyre kerülünk, sokszor nekünk is mehet nehezebben a  beilleszkedés ilyen-olyan okok miatt, akkor mindezt egy 3 évesnél (vagy bölcsisek esetében kisebb korban) igazán meg lehet érteni. Nem szabad erőltetni, látszik majd a gyereken, amikor eljutott a következő szintre.

Hallgassunk az ösztöneinkre!

A rengeteg (sokszor egymásnak ellentmondó) tanács ellenére mindig érdemes – az óvónők javaslatát is figyelembe véve persze – a belső megérzéseinkre hallgatni, hiszen mi ismerjük a legjobban gyermekünk, és hiába a sok-sok éves tapasztalat az óvoda és óvónők részéről, nem biztos, hogy ez mindenkinél működik.

Legyünk bátrak, és merjünk kiállni magunkért, és főleg a gyerekünkért. Néha ez az jelenti, hogy teljesen szembe kell menni azzal, amit mondanak, de az esetek többségében ez hosszú távon kifizetődik. Hiszen az ő érdekük is az, hogy gördülékeny legyen a beilleszkedés. Ha nem zavarjuk meg a csoport napi rutinját, akkor remélhetőleg senkit nem fog zavarni, ha egy picit tovább bent maradunk vele, így oldjuk a félelmét, de ugyanakkor ezáltal megadjuk neki a kellő biztonságot is.

Sírni szabad!

Neki is és nekünk is. Csak lehetőleg ne előtte tegyük ezt meg. Nem csak neki nehéz a (le)elválás, hanem nekünk is az, főként ha nem járt előtte bölcsibe. De 3 évesen már eljön az a pont amikor muszáj, hogy más is az élete része legyen, mint amit mi tudunk nyújtani neki. Miközben azon csodálkozunk, hogy mikor nőtt meg ekkorára az a pici kis szuszogó csomag, amit (akit) oly félve vittünk haza a kórházból, gondoljunk arra, hogy nagyon is szüksége van a kortársai közötti játékra, hogy megismerje a biztonságot adó otthonon kívüli világot, megélje és megvívja a maga kis harcait. Sírjuk ki magunkat este, vagy amikor nem látja senki, de legyünk nagyon büszkék rá, hogy milyen ügyes ovis már, és dicsérjük meg gyakran, hogy érezze, nem is olyan rossz ez az ovi dolog. És előbb-utóbb mosolyogva fog indulni reggelenként, sőt lesz olyan, hogy délután még nem akar majd hazaindulni. Na az is megér majd egy sírást.

Kép: pexels.com/cottonbro

Ha tetszett a bejegyzés, kérlek oszd meg másokkal is. Még több tartalomért keress fel a Facebookon is, ide kattintva tudod megtenni.