A szuperanya bennünk él, csak elő kell csalogatni

Ma reggel megint nem találtam egy normális pár zoknit a legkisebbnek, ezért felemás zokniban van. Itthon úgysem látja senki. Én szintúgy.

Tudom, hogy sokan most a szemüket forgatják, hogy milyen anya vagyok már, hogy még egy vacak zokni párját sem tudom egyben tartani a másikkal, akkor hogyan vagyok képes 3 (!) gyereket nevelni? Hát én erre meg azt gondolom, hogy a zokni minimum vicces dolog, elég menő, sokszor pedig elkeserítő, hogy nincs meg, de állandóan elkeverednek a mosásban, még akkor is, ha összerakom őket. Egy ötfős háztartásban előfordul az ilyesmi. Mindenkinek vannak gyenge pontjai, a zoknik az enyé(i)mbe határozottan beletartoznak. De szerencsére túlléptem már ezen a problémán, mert nem lényeges, legalább mindig mindenkinek van tiszta ruhája, mégha néha bohókás is kicsit.

És hogy mi ez az egész zokni téma? Valójában nem ez a lényeg, ezt csak egy apró példaként hoztam fel, hogy szemléltessem, hogy mennyire azt gondojuk mi anyák (sokszor mások ítéletei alapján), hogy mindent rosszul csinálunk, és nem adunk meg a családunknak mindent, amire csak szükségük lehet. Hiszen állandóan rohanunk, több szerepkörben próbálunk helytállni, egyszerre vagyunk anyák, feleségek, gyermekek, munkavállalók vagy munkaadók, házvezetőnők és beszerzési menedzserek, korrepetítorok és takarítónők egyszemélyben (a felsorolást még folytathatnám…),  mégis egy a lényeg: a magunk módján a gyerekeinknek mi vagyunk a szuperanyák. Igen, még akkor is, ha valamiért megszidjuk őket, ha nem vesszük meg a legtrendibb dolgokat, ha időnként főzés helyett rendelünk valahonnan, ha szánunk magunkra (és a párkapcsolatunkra) is egy kis időt és kikapcsolódunk néha, hogy aztán újult energiákkal vessük bele magunkat ismét az anyaságba.

És az is lehet, hogy nincs mindig tökéletes rend az otthonunkban, lehet, hogy nem áll úgy a hajunk, vagy a sminkünk ahogyan „kellene”, lehet, hogy hisztizik a gyerekünk, és lehet, hogy ezt nem tudjuk jól kezelni, lehet, hogy olyan fáradtak vagyunk, hogy belealszunk az esti mesébe, lehet, hogy úgy érezzük, akármit is teszünk, az senkinek sem felel meg, de az is könnyen lehet,

…hogy sokkal rosszabbnak látjuk ezeket a helyzeteket, mint amilyenek valójában.

Hiszen ne feledjük, hogy semmi sem a külsőségeken múlik. Kívülről bárki lehet bármilyen jó anya, attól még egyáltalán nem biztos, hogy az. Ne engedjük, hogy bármi vagy bárki eltántorítson az ösztöneinktől és a hitünktől, hogy igenis jó anyák vagyunk. Merjünk azok lenni. Nem kell tökéletesnek lenni, éppen elég ha megpróbálunk elég jó anyák lenni, mert az szerintem már a szuperanyák kategóriája.

A gyerekeink úgysem arra fognak emlékezni, hogy felemás zokni volt a lábukon, vagy, hogy volt-e rántott hús minden vasárnap az asztalon, vagy egyszer kimaradt. Ők arra az anyára fognak kristálytisztán emlékezni, aki játszott velük, meghallgatta őket, akihez oda lehetett bújni egy puszira vagy ölelésre, aki százszor is, ezerszer is elmesélte ugyanazt a mesét, ami a kedvencük volt.

Olyan nehéz mostanában anyának lenni egyrészt az elvárások miatt, másrészt mert annyi információ kering minden témában, hogy nem lehet eldönteni, hogy éppen melyik a helyes és melyikkel teszek jót vagy rosszat a gyerekemnek. Legalább mi anyák ne nehezítsük meg egymás dolgát, ne gerjesszük egymásban a lelkiismeret-furdalást. Egyszerűen csak legyünk szuperanyák a magunk módján, hiszen a szuperanya mindannyiunkban ott él, csak elő kell csalogatni.

A bejegyzésben szereplő képek saját képek, melyek a szerző kizárólagos tulajdonát képezik, felhasználásuk semmilyen módon nem megengedett.

Ha tetszett a bejegyzés nyomj egy like-ot vagy oszd meg másokkal is. Kövess Facebookon, valamint Instagramon is, hogy ne maradj le semmiről. Várlak Pinteresten is.