Nem vagyunk önzők, mert egy gyermek mellett döntöttünk

A mai bejegyzés egy vendégposzt, amiben egy tudatosan csak egy gyermeket vállaló anyuka, a Csak csináld Magadért blog írója Ági meséli el, hogy miért döntöttek így a férjével:

Ti tudjátok! – így hangzik a legelfogadhatóbb válasz a kérdésre, amit mi is mindig megkapunk. Több mint 6 éve már, nevezetesen hogy Na, és terveztek másodikat? Olykor egyenesen azt, hogy mikor jön a második? Nem tudok mit kezdeni azzal, vajon miért akarják helyettünk jobban tudni. Miért érzem néha, hogy szerintük önzők vagyunk, mert tudatosan egy gyermek mellett döntöttünk, egy gyermeket nevelünk.

Igen, pontosan így van, mi tudjuk. Tudatosan döntöttünk egy gyermek mellett.

Igazából a kérdést sem kellene feltenni. Nyilván, ha úgy döntenénk, hogy vállalunk egy második gyermeket, arról időben tudna mindenki. Nem több, mint kettő emberre tartozik és magánügy, hogy szeretnénk-e még gyermeket vállalni.

Azért szoktam válaszolni a feltett kérdésre. Nem tervezünk, jó nekünk így hárman.

Határozottan állítom, mert beszélgettünk róla és a férjem meg én szerencsére egy véleményen vagyunk, ugyanúgy gondoljuk.

Akármennyire állítom határozottan, sokszor előfordul, hogy nem fogadják el a választ. Meghallják, de legyintenek, vagy jön a na, majd,… meg az egy gyerek nem gyerek butaságot is megkaptuk. Sosincs vége, mert akinek válaszoltam, az is felteszi egy bizonyos idő után újra a kérdést.

Kifejezetten bosszantó, hogy bele akarnak szólni egyesek két ember döntésébe, illetve dühít, amikor próbálkoznak meggyőzni, az is, hogy miért nem törődnek a saját dolgukkal és miért fontos ez egyáltalán.

Nem szeretem ezt a kérdést. Nem szeretem az érzést, hogy néha elbizonytalanodom.

Újra végiggondolva ugyanakkor mindig és mindig ugyanoda lyukadom, lyukadunk ki.

Egy gyerek is gyerek!

Tudom, hogy vannak előnyei a több gyermeknek, tisztában vagyok vele. Együtt játszanak, lefoglalják magukat, tanulnak egymástól, segítenek egymásnak. Jó lehet látni a testvéri szeretetet. Jó érzés lehet tudni, hogy mindig ott lesznek egymásnak és számíthatnak egymásra.

A hátrányai is nagyjából ugyanezek ellentetjei vagyis hogy nem fognak tudni együtt játszani, mert csak marakodnak, veszekednek, esetleg verekednek. Kiabálnak, csúnyákat mondanak egymásra és ettől megszakadna anyai szívem, és fájna csak egy pillanatig is elképzelni, hogy amint lehet olyan távolra kerülnek majd egymástól, amilyen messze csak tudnak és nem is tartják majd a kapcsolatot. Benne van ez is a pakliban, egyáltalán nem biztos, hogy jó testvérek lesznek.

Irigy, elkényeztett, „anyám asszony katonáját” nevelünk? Elveszek tőle valamit?

Egyiket sem érzem így. Mi, a szülei és a környezete meg a mesék mind megtanítja őt arra, hogy jószívű legyen, segítsen másoknak, ha tud, ossza meg mással azt, amije van. Szeretem és rengeteg időt töltök vele és annyit bújunk össze, amennyit csak szeretnénk, anélkül, hogy egy kisebb a fejünkön ugrálna, vagy egy nagyobb durcás lenne emiatt. Nem gondolom, hogy elkényeztetjük, csak kimutatjuk, hogy szeretjük, de tudunk szigorúak is lenni vele. Leginkább igyekszünk következesnek lenni. Megdicsérjük, ha megérdemli, de nem babusgatjuk, simogatjuk meg, ha épp nem viselkedett kedvesen, okosan. Elmondjuk a véleményünket, előtte is, akár a világról, az adott napról, hall, ha úgy alakul, csúnya szavakat. Belátjuk, ha hibázunk, tudunk bocsánatot kérni, köszönetet mondani, és ezeket tanítjuk neki is. Továbbá azt, hogy verekedést ne kezdeményezzen, de igenis védje meg magát. Nyissa ki a száját, ha szeretne valamit, mondja el, ha valami bántja, ha valamivel nem ért egyet. Ne fusson el, álljon ki magáért, tegyen legjobb belátása szerint.

Azt gondolom, minden gyerek más és más. A mi kisfiunk egy csendes, de nagyon kiegyensúlyozott gyermek, okos gondolatokkal, segítőkész hozzáállással.

Igazából nagyon könnyű dolgunk van vele, már egészen kisbaba kora óta.

Könnyű terhességem, gyors szülésem volt. Babaként 1-2 hetet leszámítva nem volt hasfájós, nem igazán viselte meg a fogzás, nem volt különösebben sírós, 11 hónapig tudtam szoptatni, és nagyon szépen és könnyen haladtunk a hozzátáplálással. Nagyjából mindent megeszik, szeret enni, sőt nagyon sokszor együtt főzünk-sütünk. Sosem kell könyörögni, vagy rávenni, magától jön és szívesen segít nekem teregetni, takarítani. Nagyon sokat játszunk együtt. Pillanatok alatt megtanulta az összetetebb társasjáték szabályokat, kártyajátékok menetét vagy a sakklépéseket. A meséket órákig is képes hallgatni, nem okoz számára nehézséget egy helyben ülni, ha meseolvasásról vagy közös mesenézésről van szó. Lelkes, szorgalmas a tanulásban, ügyes, okos iskolás fiú, aki másodikosként már matekversenyen vesz részt, azért mert szeretett volna.

Túl szép mindez, hogy igaz legyen?

Lehet, de mégis így van.

Csoda, ha nem vágyunk arra, hogy mindent újrakezdjünk és mondjuk kapjunk egy teljesen eltérő személyiségű, más típusú, esetleg egy vadabb, nehezebben kezelhető gyermeket?

A testvéreknél azért gyakran történik meg, hogy a két gyermek teljesen egymás ellentétei. Ráadásul a mi esetünkben tényleg csakis az fordulhatna elő, hogy nehézségekbe ütközzünk. Nem csak arra gondolok, hogy esetleg lányunk lenne, és igazából én mindig kisfiút akartam. Az apukája is. Nem tudjuk persze és lehet, hogy a második gyermek is -akár fiú, akár lány- egy imádnivaló kis angyal lenne. Ugyanakkor eltelt sok-sok év, idősebbek lettünk. Kevesebb türelemmel, kevesebb lelkesedéssel.

Nem szeretném, hogy a második gyermek csak egy üvöltő valakit lásson belőlem.

Nem akarnám, hogy kevesebb figyelmet, odafigyelést, kevesebbet kapjon bármiből.

Önzőség-e, ha nem vállalunk másodikat?

Néha elgondolkodom rajta. Persze, köszönhetően annak a társadalmi nyomásnak, ami érezhető.

Mindig kisfiút akartunk, és bár már korábban is eléggé afelé hajlottunk, hogy egy gyerekünk lesz, abban állapodtunk meg, hogy ha majd 5-6 éves lesz a gyerekünk, újratárgyaljuk a témát, hogy szeretnénk-e másodikat. Nem változott bennünk a tény, amit érzünk: jó így hárman.

Nem egyszerű más esetben sem elérni, de tudatosítanunk kell magunkban, hogy nem szabad a társadalmi elvárásokkal fogalkoznunk, nem szabad a nyomásnak engednünk. A szülőké a felelősség felnevelni a második gyermeket, ugyanannyi türelmet, ugyannyi szeretetet, ugyanannyi gondoskodást, törődést adva neki, mint az elsőnek.

Nem vonz a lehetőség, hogy újra felboruljon az életünk.

Most mindennek megvan a helye, rendje, minden úgy jó, ahogy van.

A legegyszerűbb így megfogalmazni a helyzetünket:

Nem szeretnénk, hogy kibillenjen a mérleg nyelve.

Most meg tudjuk oldani, hogy mindkettőnknek van munkahelye, mindkettőnkek van szabadideje, amikor egyedül van és a hobbijának vagy a pihenésnek szentelheti, van lehetőség hármasban játékra, illetve anya-fia programra meg apa-fia időtöltésre is és a közös minőségi idő a férjemmel sem marad ki. Szeretjük ezt az életet, amit mi magunknak alakítottunk ki.

Biztosan megoldanánk, de miért változtatnánk azon, ami ennyire jól bevált, ami jól működik, ami így jó nekünk?

Van, aki 2-3-4 vagy 5 gyerekkel érzi teljesnek az életét. Nekünk így jó.

Egyetlen dolog változtathatna a nézeteinken, ha a kisfiunk mondogatná minden nap, hogy szeretne testvért. Egyetlen egyszer hangzott el tőle még ovis korában, hogy:

„Nekünk mikor lesz kisgyerekünk?”

Így tette fel a kérdést, és már akkor megbeszéltük vele az ő nyelvén, hogy ez anya és apa döntése és nem tervezünk kistestvért.

Az egyik ovis társ kistesója is elkezdett az oviba járni, ennek kapcsán merült fel a kérdés, egyébként lehet fel sem tette volna. Azóta sem kérdezgetett, illetve ha beszéltünk a témáról kifejezetten az volt a reakció, hogy nem szeretne testvért.

Férjemnek és nekem is van testvérünk, nem szükséges azonban követni a korábbi példákat, magunknak alakítjuk az életünket.

Nem mondom, hogy mindig könnyű nekünk, simán el tudom képzelni, hogy olykor több elfoglaltságot jelent egy gyermek. Többször hangzik el, hogy Anya, nézd, mert nem a tesójának mutatja, hanem nekem, ő velem vagy apukájával szeretne játszani, érte nekünk kell mennünk a suliba, mert nem tudja elhozni a tesója, ő minden egyes alkalommal közénk furakodik, ha megöleljük egymást a férjemmel. Mi mindezt azonban az egygyermekes szülők kiváltságának éljük meg: örülök, hogy mesél és van időm meghallgatni, boldogan nézem, ha önállóan játszik, kitalál elfoglaltságokat magának, tudunk csak egymásra figyelni, jókat nevetünk, játszunk együtt, rengeteg örömet ad, ugyanakkor az énidő is belefér minden napomba.

Nem cserélném el senkivel az életemet, nem irigykedem senkire, és nem is az a célom, hogy ránk irigy legyen bárki. Ahogy minden gyerek, úgy minden ember más, a családok, az érzések különbözőek. Mi egy gyermek mellett döntöttünk és ez a tudatos döntésünk a számunkra legjobbnak bizonyult.

A lényeg, hogy úgy éljük az életünket, ahogy nekünk jó.

Ha kíváncsiak vagytok milyenek a mindennapok úgy, hogy mindig pozitívan álltok a világhoz, akkor kövessétek Ági blogját: www.csakcsinaldmagadert.hu

freepik.com

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is, vagy látogass el további tartalmakért a  Facebook és Instagram oldalamra, valamint a Pinteresten is megtalálsz.